Már legalább egy éve nézegetem ezt a könyvet, annyiszor találkoztam vele a facebookon, blogokon, a molyon. A borítója hívta fel magára a figyelmemet, mert nagyon szeretem a macskákat. Amióta Marcipán cicánk elpusztult nagyon szeretnék egy újat, bár őt soha nem fogom elfelejteni. Aztán a címe is nagyon megtetszett, érdekesnek találtam, különösen miután elolvastam a fülszöveget. Biztos nem a véletlen műve, hogy karácsonyfa alatt találtam, úgy látszik ennek a könyvnek el kellett jutnia hozzám.

Mindig nehezen választok új olvasnivalót a hosszú "Könyvek, amiket el szeretnék olvasni" listából, de ezzel már olyan régóta szemeztem. Nem pontosan erre számítottam, amikor leemeltem a polcról tegnapelőtt, mindenesetre az abszolút a könyv dicsőségére válik, hogy munka mellett másfél nap alatt elolvastam. 

A történet főszereplője Szatoru, aki szép lassan összebarátkozik egy kóbor macskával, s amikor az megsérül befogadja és ápolja, így a két sors összefonódik. A kandúr, aki a Nana nevet viseli, ami japánul 7-et jelent, - mert a farka úgy görbül, ahogy a hetes szám - nagyon hasonlít Szatoru gyermekkori macskájára, Hacsira. A két magányos lény nagyon jól egymásra talál, ám egy napon - nem tudni miért - Szatorunak meg kell válnia Nanától, ezért végiglátogatja gyermekkori barátait, hogy Nanának szerető otthont találjon.

Olyan sok minden van az életben, amire nem tudunk hatással lenni.

Nemcsak térbeli, de időbeli utazásra is indul Szatoru és Nana, ahogy beszállnak az ezüstszínű furgonba. A baráti látogatások alkalmával megismerhetjük Szatoru nehéz gyermekkorát, általános iskolai barátját, Koszukét, középiskolai barátját Josiminét és egyetemi barátait Szugit és Csikakót. Ahogy halad a történet egyre többet megtudunk a macskabolond férfiról és mélyen együtt érzünk vele, hogy a sok megpróbáltatás ellenére, amit az élet elé állított, végig ilyen jó ember maradt.

A történet a festői szépségű Japánban játszódik és a két vándor útja során Tokióból, a nagyvárosból több vidéki tájra is ellátogat. Nana megtapasztalhatja a tenger morajlását, a Fudzsi hegy hatalmasságát és a virágos mezők csendes békéjét. Az elbeszélés különlegessége, hogy - habár a gyerekkori visszaemlékezéseket külső szemszögből látjuk - a történetet Nana meséli el, az ő szemüvegén keresztül látjuk az eseményeket. Ez egy olyan különleges töltetet ad a műnek, ami miatt kiemelkedik az ehhez hasonló könyvek sorából. Szerintem a szerző remekül megragadta a macskalét lényegét. A cica humorral és szeretettel, ám néha megsemmisítő iróniával kommentálja a történteket és az emberek viselkedését, ahogy Nana ki is jelenti:

A macskák realisták.

Mindent ért és megért, néha sokkal jobban, mint az emberek, hiszen

az emberek voltaképp csak nagyra nőtt majmok, akik felegyenesedve járnak, de igencsak el vannak telve maguktól.

Ahogy a történet a végéhez közeledik, sejtjük mi fog történni. Nevettem és sírtam, mire az utolsó oldalra értem, miközben lelki szemeimmel bejártam Japánt Szatoruval és Nanával, akik valójában érzelmi utazásra vittek.

Miközben az egyik utazáson szerzett emlékeket sorolgatjuk, már a következőre készülünk.
Jussanak eszünkbe azok, akik már előre mentek. Jussanak eszünkbe azok, akik majd utánunk jönnek.
Egy napon mind találkozni fogunk, ott, túl a horizonton.