Már egy jó ideje tervezem, hogy Fábián Janka összes könyvének elolvasására sort kerítek. Nem tartok időrendet, épp azt olvasom, ami bent van a könyvtárban. Szerencsémre A német lánynak egyszerre mindkét részét el tudtam csípni, mert sajnos eléggé hamar elveszítem a fonalat, jobb szeretem egymás után kiolvasni a sorozat részeit, hogy friss legyen az élmény.

A múltunk nem megsárgult papírokon és elszíneződött tintával írt sorokban van, hanem bennünk: a bőrünk alatt, a zsigereinkben.

A történet a II. világháború idején indul, ahol megismerkedünk Sepp Weinbach-hal, azaz Borpataky Jóskával, a baranyai sváb fiúval. Sepp nagy álmokat dédelgetve ment ki tanulni Németországba, de az igazi szerelem számára a francia nyelv, valójában ide szeretne eljutni. Tanulmányai után nincs lehetősége hazatérni, hanem katonának áll a kirobbanó háborúban. A történet kezdetekor épp Párizsba tartanak, Weinbach századost tolmácsként viszi magával az egyik ezredes.

Már a történet kezdetén szimpatikus volt Sepp alakja. A náci szemléletben nem hitt sosem, de fiatalon és naivan álmai beteljesülését várja a franciaországi úttól. Azonban csalódnia kell. Társai csak az élvezetek hajszolásával törődnek, a franciák pedig az elnyomó hatalmat látják bennük és ellenségesen viselkednek velük szemben. A kis csapatot egy versailles-i családnál szállásolják el, a Fournier családnál. Sepp hamar bele is szeret a tűzről pattant, szépszemű Cécile-be, aki kezdetben nagy gyűlölettel viseltetik iránta. Azonban mire kezdenének egymásra hangolódni Sepp-et áthelyezik. Szerintem olyan szép szerelem lehetett volna kettejük között, úgy sajnáltam, hogy nem lett belőle semmi. A későbbiekben vártam volna, hogy folytatódik kettejük története, ám sajnos nem így lett.

A fiatal százados a sztálingrádi csata közepén találja magát, ahol megtapasztalhatja a háború igazi arcát. Úgy éreztem, itt válik igazán felnőtté a karakter, ahogy belecsöppen a háború borzalmaiba, ahol sajnos az egyik lábát is elveszíti. Sokkoló volt olvasni a csata részleteit. Hihetetlen, hogy ilyen körülmények között hogy nem veszítették el mindannyian az ép elméjüket. Az állandó hideg, az élelem hiánya, a szegény körülmények, Sztálingrád védtelen lakossága. A karácsonyi jelenet különösen szívhez szóló volt és nagyon emberi.

A háború után főhősünk Bajorország szívében telepedik le és egy kis szőlőbirtokot vesz magának, ahová egy Magyarországról kitelepített sváb családot is befogad, akik segítenek művelni a szőlőt, így szépen lassan beindul a borászat is. A Ritter család is hamar belopta magát a szívembe, kedves emberek, különösen Pétert kedveltem meg és a józan, talpra esett Bori nénit.

Egy este azzal kopogtatnak Sepp ajtaján, hogy egy bizonyos Fournier úr őt nevezte meg Rose Fournier apjának. Sepp teljesen ledöbben, hiszen tudja, hogy ez lehetetlen, ám mégis örökbe fogadja a kislányt, akit az anyja látni sem akar, hiszen német katonák erőszakának gyümölcse. Ezzel a cselekedetével méginkább megkedveltem Seppet, aki valamilyen szinten kötelességének érezte a kislány örökbefogadását, ám mégis nagyon szép tett volt tőle.

A hosszas felvezetés után (ami cseppet sem unalmas egyébként) itt kerül a képbe, a címszereplő, Rose, aki valójában a történet főszereplője lesz. A rossz körülmények között nevelkedett kislány egészen leveszi Seppet és a Ritter család tagjait, különösen Pétert a lábáról, aki felcseperedvén beleszeret a gyönyörű lányba, aki egyre jobban hasonlít édesanyjára.

Rose felcseperedvén szintén Franciaországba vágyik, ahol folytatja zenei tanulmányait. Itt ismerkedik meg a Saint Martin családdal, akinek minden tagjához szoros kapcsolat fogja fűzni. A barátnője Lulu érdekes nézeteket vall. Édesanyját a németek ölték meg, amióta a család utálja a nácikat, ennek ellenére Rose szimpatizál velük, eleinte csak azért, hogy bosszantsa gyártulajdonos apját. Lulut sosem kedveltem és ez a történet előrehaladásával az ellenszenvem egyre erősebb lett. Elkényeztetett, kiállhatatlan perszóna, aki magán kívül senkivel sem törődik.

Antoine, a finomlelkű művész először nagyon megtetszik Rose-nak, ezért nagy csapás a lánynak, amikor kiderül, hogy a fiú nem a lányok iránt érdeklődik. Én kedveltem Antione karakterét. Jelleméből adódóan fogékony az érzelmekre, ezért is lesznek jó barátok Rose-zal. Az idősebb fivérről, Jean-Philippe-ről eleinte nem sokat hallunk, mivel nem tartja a kapcsolatot a családdal egy korábbi ballépése miatt.

Christophe Saint Martin, a családapa mindig is kettős érzéseket váltott ki belőlem. Egyrészről kemény és szigorú családfő, aki nem adott sok szeretetet a gyerekeinek, különösen Lulu-nek, másrészről a feleségét gyászoló férj is, akit Rose megjelenéséig nem igazán látott mosolyogni a család. A lány azonban olyan hatással van az apjakorú férfira, amely féltékenységgel tölti el Lulut, aki sosem volt olyan jó zongorista, mint édesanyja, Christine. Először azt hittem, Christophe csak a felesége emléke miatt hallgatja Rose játékát olyan nagy átéléssel és lánya helyett lányaként szereti. Épp ezért elképesztően meglepődtem, amikor a férfi feleségül kérte Rose-t, ő pedig igent mondott neki. Ott volt egy olyan pillanat, amikor azt hittem, hogy leteszem ezt a könyvet. Először abban reménykedtem - mint Sepp és a Ritter család is - hogy Rose Péter mellett köt ki. Azután jött Antoine, aki szintén zsákutca volt ebből a szempontból. De erre igazán nem számítottam. Hogy lehet, hogy egy fiatal lány feleségül menjen szerelemből egy ilyen apja korú férfihoz? Itt nyilvánvalóan súlyos lelki problémák lehetnek (amely a történet folyamán ki is derül). Utólag persze Rose is belátja, hogy amit érzett, az nem szerelem volt, de már késő, igent mondott a férfinak.

Így szerencsés fordulatnak tekinthető Christophe hirtelen halála, legalábbis én így éltem meg. A házat és a gyárat is Rose-ra hagyó férfi nagy terhet ró a lány vállára, aki szépen veszi is az akadályokat és a család rosszallását. És amikor úgy tűnik, hogy meg is találná a szerelmet Jean-Philippe személyében (aki végre tényleg illik Rose-hoz) megint minden elromlik. A lány Magyarországra költözik, itt próbál boldogulni, miközben túlad Sepp birtokán. Szegény Seppet nagyon sajnáltam, amikor meghalt. Olyan szép felvezetése volt a történetének és reméltem, hogy Cécillel egyszer újra találkoznak, erre ilyen egyszerűen ki lett szegény írva a regényből. Többet érdemelt volna szerintem.

Rose és Jean-Philippe évekkel később találkoznak csak Budapesten és úgy döntenek, hogy adnak egy új esélyt a kapcsolatuknak. A történetnek igazi romantikus befejezése van és a német lány újra Párizsban találja magát.

A regény nagyon cselekményes, izgalmas, jó stílusú, élvezetes. Egyáltalán nem kiszámítható, hogy kinek mi lesz a sorsa, végig fenntartja az érdeklődést. A könyv vége nyitott és kíváncsivá tesz a folytatásra. Rose kedves és szerethető, ugyanakkor számomra sokszor érthetetlenek a cselekedetei vagy nincsenek megokolva, hogy mi játszódik le a fejében egyes nehéz helyzetben. Onnantól kezdve, hogy igent mondott Christophe leánykérésére, nem tudtam azonosulni vele, de a továbbiakban is szívemen viselem a sorsát és el fogom olvasni a folytatást.